Portré : Pintér Sándor

 

1970-ben húszévesen lett a Honvéd labdarúgója. A hetvenes évek második felében a kispestiek és a válogatott egyik meghatározó játékosa. Klubcsapatában a 7-es, a válogatottban a 10-es mezt viselte. Emlékezetes volt az 1978–1979-es UEFA-kupa szereplésük. Első körben a török Adanaspor csapatát búcsúztatták fölényesen (6-0, 2-2). A második körben az MTK-VM-et búcsúztató Politechnika Temesváron jutottak túl (4-0, 0-2). A legjobb 16 között a háromszoros BEK győztes Ajax Amsterdam volt az ellenfél. Az első, budapesti mérkőzésen parádés 4-1-es győzelmet arattak a kispestiek és ennek köszönhetően továbbjutottak (4-1, 0-2). A negyeddöntőben a nyugat-német Duisburg ellen mindkét mérkőzésen tartalékos volt a Honvéd sérülések miatt. Hazai pályán 3-2-re kaptak ki. A visszavágón a fiatalokkal felálló csapat bravúros 2-1-es győzelmet aratott, de ez kevés volt a továbbjutáshoz.

A magyar válogatottban 39 alkalommal szerepelt 1975 és 1978 között Baróti Lajos második szövetségi kapitánysága alatt. Az 1978-as argentínai világbajnokságon szereplő csapat tagja.

Portré : Kerekes Attila

 

 1974-től szerepelt a magyar első osztályban a Békéscsabai Előre Spartacus tagjaként, ahol az együttes egyik legmeghatározóbb játékosa volt. Jó felépítésű, nagyon kemény védő volt, népszerű játékos a Viharsarokban. Magyarországon csak a békéscsabai csapatban játszott. Legjobb eredményei egy hatodik hely a bajnokságban (1984/1985) és két MNK-elődöntő (1981/1982), (1982/1983). Két évet játszott a török bajnokságban, majd a pályafutását az osztrák alsóbb osztályban fejezte be.

A magyar válogatottban 15 alkalommal szerepelt 1976 és 1983 között. Az 1982-es spanyolországi világbajnokságon szereplő csapat tagja.

Portré : Vidáts Csaba

 

1960-ban szülővárosában, a szőnyi Olajmunkás csapatában kezdte a labdarúgást. 1962 és 1963 között Tatabányán, 1964-ben Szolnokon játszott. 1965-ben igazolta le a Vasas és itt lett élvonalbeli labdarúgó. Angyalföldön egybajnoki ezüst- és két bronzérmet szerzett. 1970-ben Közép-európai kupagyőztes, 1973-ban MNK győztes lett a csapattal. 1976-ig összesen 198 bajnoki mérkőzésen szerepelt és 36 gólt szerzett. 1977-ben, Ózdon hagyta abba az aktív labdarúgást.

1970 és 1974 között 22 alkalommal szerepelt a válogatottban és 4 gólt szerzett. Tagja volt az 1972-es európa-bajnoki 4. helyezett válogatott keretnek, de mérkőzésen nem lépett pályára. Ugyamebben az évben a müncheni olimpián ezüstérmet szerzett a csapattal.

 

Sztorik 80-as és 90-es évekből 6.

Boda Imre



1980–1987 MTK–VM 190/58
1988 Vasas 14/2
1988–1991 Olimpiakosz Volosz 43/30
1991–1992 ÓFI 24/5
1992–1993 Olimpiakosz Volosz
1993–1994 BVSC 7/0

1986–1989 Magyarország 8/3

- Már a mi időnkben is ezer-ezerötszáz ember járt az MTK mérkőzéseire. A Fradi, a Honvéd vagy az Újpest ellen még megtelt a stadion, de a többi bajnokin családias hangulat uralkodott. De ez tetszett nekem, szerettem ott játszani.

- Verebes kiemelkedő zsenije a szakmájának. Sok mindent meg lehet tanulni, de van, amit nem. És ő a megtanulhatatlanban volt hatalmas, ösztönösen érzett rá a dolgokra. Mások órákat beszéltek, de nem mondtak semmit, tőle egy jó mondat elég volt mindenkinek. Az ilyenre mondják, született tehetség. A habitusa aztán átragadt ránk is. Egészen más úgy kimenni az öltözőből, ha hiszel önmagadban, a csapatban. Szóval szükség van a hitre, enélkül ne csinálj semmit. Akkoriban Elkjaer Larsen volt az egyik sztárcsatár, s engem azzal győzködött, hogy olyan vagyok, mint ő, csak én jobban fejelek nála. Tehát jobb vagyok, mint a dán klasszis. Verebes úgy adta elő és győzte meg a palikat, hogy fel sem vetődött bennem, hogy nem így van. Ráadásul el is akartam hinni, amit mondott. Jólesett, és mindig hihetetlen önbizalommal léptem pályára. Később ezzel a mentalitással sikerült bajnokságot nyernünk. Néhány hete találkoztam vele meg a Gáspár Józsival, aki kapusedzője volt, beültünk kávézni meg dumálni valahova, és persze még mindig úgy adja elő a dolgokat, mint régen. A beszélgetés végére már az derült ki, hogy nem is én rúgtam a gólt Nicosiában a ciprusiaknak az Eb-selejtezőn, hanem ő.

- Bizonyára kevesen emlékeznek rá, benne voltam a mexikói vb bő keretében is, de végül a szűkbe már nem fértem be. Az Olimpiakosz akart szerződtetni. Megkérdezte az elnök, mennyit kérek. Én mondtam egy szemtelenül nagy összeget, legalábbis azt hittem. Mire az elnök azt válaszolta, aki ilyen keveset kér, az nem lehet jó játékos, így nem kellettem. Én közepes futballista voltam, és valószínűleg a pénz is az volt, amit kértem. Nem biztos, hogy az Olimpiakosznál annyit játszom és úgy, ahogyan Voloszban, és az sem tuti, hogy gólkirály lettem volna. Szóval nem sajnálom, hogy ezt hozta az élet. És bár Voloszban még ma is félistenként kezelnek, nem ez volt a görög kaland legnagyobb hozadéka, hanem az, hogy mennyi barátot szereztem. Ez nekem rengeteget számít, többet a pénznél és a góloknál. Mert a pénz vagy megmarad, vagy elfolyik, a gólokra meg vagy emlékeznek, vagy nem.

 - Ha beül Athénba egy taxiba, és a sofőr kicsit is jártas a futballban, akkor – természetesen Puskáson kívül – három magyar labdarúgót ismer: Détárit, Eszterházy Marcit és engem. De az a legjobb, hogy úgy emlékeznek rám, mint egy nagyon jó emberre. És ezt nem én mondom, hanem azok, akikkel kint találkozom.

Sztorik 80-as és 90-es évekből 5.

Fischer Pál



1984–1989 Ferencvárosi TC 97/37
1989–1990 Ajax 15/7
1990–1991 Ferencvárosi TC 23/12
1991–1992 Siófoki Bányász 30/16
1992–1993 Kispest Honvéd FC 23/5
1993–1994 Siófoki Bányász 22/8
1994–1995 EMDSZ-Soproni LC 15/5
1995–1997 Vasas SC 61/17
1997 NK Osijek

1988–1992 Magyarország 19/0

- Mindössze kilenc éves voltam, s én, a pilisszántói gyerek reggeltől estig a haverokkal lógott, pontosabban: futballozott. Hatalmas élményt és rangot jelentett, amikor a gázgyárban dolgozó édesanyám egy igazi futball-labdával és egy gumistoplissal lepett meg. Előbbiről persze idővel kiderült, hogy igazi műbőr, de azért fantasztikus érzés volt így is. És legalább ilyen csodát éltünk át hétvégenként, a körkapcsolásokat hallgatva a pálya szélén. Már akkor a Fradinak szurkoltam. Valójában Pilisszántóról lettem a Ferencváros játékosa. Hamis igazolással… 16 évesen az otthoni felnőtt csapatban játszottam, miközben papíron az Építők labdarúgója voltam. Egyik alkalommal is pilisiek között rúgtam a bőrt, amikor látom ám, hogy megáll a pálya szélén egy Merci. Egy Mercedes akkoriban… Egyből tudtam: itt a vég, lebuktam. Legnagyobb meglepetésemre azonban Vincze Géza, a Fradi akkori utánpótlás vezetője szállt ki az autóból, s miután közölte velem, hogy ezentúl a Fradi játékosa vagyok, megszólalni is alig mertem. Végül csak bevallottam, hogy én az Építők játékosa vagyok, cinkelt igazolással játszom idehaza, de megnyugtatott, hogy tisztában vannak vele…

- Rá két évre, 1982-ben debütáltam a Fradi első csapatában egy Haladás elleni 1-0-s vereség alkalmával. Abban a csapatban rengeteg fiatal volt, csak sajnos az eredmények nem jöttek. Így is óriási élmény volt. Végül Sárosi László irányításával megindultunk felfelé, én pedig egy ZTE elleni meccsen berúgtam első NB I-es gólomat. Azzal nyertünk 1-0-ra. Rövidesen viszont Dalnoki Jenő vette át a csapat irányítását, csakhogy engem akkor elvittek katonának. Igaz, gyorsan túlestem rajta, mindössze fél évet kellett eltöltenem a sportszázadnál, ahol ugyan nem játszhattam, de a műtött bokám miatt szinte az egész időt kihúztam a gyengélkedőn. Rohantam vissza a Fradiba, ahol Jenő bácsi a „tarcsihoz” irányított, mondván: erősödjek, lendüljek játékba. Ez olyannyira sikerült, hogy a dunaújvárosi 8-1-es győzelmünkből hat góllal vettem ki a részem. Mire Jenő bácsi csak annyit mondott: menjek haza és rúgjak be. Mi mást tehettem volna?!

- Az egész egy Honvéd elleni kupadöntővel kezdődött, ahol kikaptunk 1-0-ra, de a lelátón helyet foglalt egy bizonyos Leo Beenhakker. Az Ajax akkori edzője, aki többek között engem is figyelt. De erről én mit sem tudtam, azt viszont igen, hogy este ünneplés lesz, elvégre a szezon legjobb eredményét produkáltuk a Fradival, az elveszített kupadöntő ellenére is. Az ünneplés tartott majdnem hajnali ötig, s mint a feleségemtől megtudtam, egész este és éjjel engem kerestek a Fradi vezetői. Hol volt akkor még mobiltelefon?... A lényeg: reggel kilencre a Népstadionba kellett lennem, ahol gyorsan meg is állapodtam a hollandokkal. Az egyik csatáruk, a svéd Petterson megsérült, s a helyére igazoltak engem.

 - Góllövő csatár kellett az Ajaxnak, én pedig az első öt meccsünkön négy gólt hintettem az ellenfelek kapujába, s adtam néhány gólpasszt is. Ezek után mit törődtem én beilleszkedési gondokkal, akklimatizálódással, meg hasonló, mai korban bevett hülyeségekkel…Már az elején feltűntek az intenzív, pörgős edzések. Ezek rövidebbek voltak, mint idehaza, viszont nagyon meghajtottak bennünket. Én igazából sosem voltam az a futóbolond típus, de ott a labda is előkerült, úgyhogy kibírtam valahogy a futóedzéseket is. És ha belegondolok abba, hogy idehaza az atlétikának, a magasugrásnak köszönhetem a fejesgóljaimat, míg kint külön célirányos képzést kaptunk erre is, akkor látható csak igazán a különbség. Egyébként fantasztikus volt. Kezdetben szállodában laktam, majd amikor a lányom, Bettina pár hónapos lett, a feleségem kijött vele. Kaptunk egy hatalmas házat, bújócskázni lehetett volna benne nem csak két, de talán hat embernek is…

- Aztán Petterson felépült, s visszakapta a helyét. Elvégre engem a helyére igazoltak. Meg aztán az Ajax nem akart fizetni értem a Fradinak, én meg, amikor megtudtam, hogy Nyilasi Tibor lett az FTC edzője, rohantam haza. Miatta. Pedig a Roda vitt volna, fizetett volna, de nem. Én Nyilasi miatt a Fradit választottam, s az érzelmeimre hallgattam. Istenem, de sokat változott azóta a világ…

Sztorik 80-as és 90-es évekből 4.

Koszta János



1977–1983 Borsodi Bányász
1982–1983 H. Papp József SE
1983–1989 Videoton 37/0
1989–1995 Vác 154/0
1995 Hatvan
1995–1999 BVSC 90/0

1991–1994 Magyarország 3/0


- Mindig is focizni akartam. Négyévesen mellbe talált egy labda, arra ébredtem, hogy a társaim ébresztgetnek. A kapusposzt tetszett a legjobban, de az a löket is kellett, hogy végérvényesen a gólvonalon ragadjak. Kilencévesen már a Borsodi Bányászban védtem. A felnőttcsapat a másodosztályban szerepelt, minden edzésén ott voltam, mivel a házunk csak százötven méterre volt a pályától. A másodosztályban fociztam mezőnyben is. Utólag már bevallhatom, hogy a Borsodi Bányász ifijében harmincnyolc mérkőzést játszottam hamis játékengedéllyel, mert közben a gimnázium kosárcsapatában is szerepeltem, egyszerre két helyre pedig nem lehettél leigazolva. Voltam csatár, beállós és védő, de amikor kifordult a bokám, akkor visszaálltam a kapuba. A csatársorunk így állt fel: Koszta János, Kvaszta Lajos és Csányi József, mindhármunkból élvonalbeli játékos lett, csak én a kapuban lettem profi. A Videoton tartalékjai között hétből hét büntetőt berúgtam, de az NB I-ben nem volt ilyen ambícióm, a kapus feladata a védés.

- Pályafutásom során mindig jó ütemben váltottam klubot. Gelei Károly eligazolt a Vácból, és Csank János megkeresett, fél évre kölcsönvettek a Viditől. A szezon vége előtt visszamentem Székesfehérvárra - akkoriban már hallottam, hogy Petry Zsolt a Vidiből Kispestre megy -, és megkérdeztem, hogy mi a szándékuk velem. Ezt a választ kaptam: "Zajlik az élet". Tudomásul vettem, és aláírtam a Váchoz, ahol nagyon jó társaság gyűlt össze. Az első évben még nem mutatkozott meg az eredményekben Csank munkája, de a második és harmadik évben már negyedikek lettünk, utána pedig kétszer is egy ponttal maradtunk le a bajnoki címről.

- Diego Maradonával együtt igazolhattam volna 1992-ben a spanyol Sevillába. A klubelnök személyesen jött el hozzám Vácra, mindenben megegyeztünk, végül a csapatok nem tudtak megállapodni. Első számú kapus lettem volna a világ legjobbjával egy csapatban. Hívott a török Trabzonspor és a Galatasaray is, de akkora összeget kértek értem, amit kapusokért akkoriban nem adtak meg.

- 1999 Március 18-án lettem negyvenéves, minden újság velem foglalkozott, mert ritkaság, hogy a magyar bajnokságban ilyen idősen védjen valaki. A meccs előtti órákban tudtam meg, hogy Tajti József edző nem engem rak a kapuba a Zalaegerszeg otthonában, mivel túl nagy volt körülöttem a médiafelhajtás. Ez nem esett jól, talán rosszul is reagáltam rá, mert azt mondtam: akkor én abbahagytam. A szezon végén kiesett a csapat, és visszavonultam.

- A látványosságra soha nem mentem rá, mert gyerekkoromban belém nevelték, hogy a labda a legfontosabb. Nem vagyok olyan, aki lapos lövésre ívelten vetődik. Ennek óriási hátránya van, mert ha a labda erős, akkor mire földet érsz, a labda már kifelé jön a kapuból. Néha ugyan vállaltam kockázatot, amikor cselezgettem, de bíztam magamban. Egyszer nem cseleztem, abból gólt kaptunk. A ZTE ellen játszottunk, és Nagy Tibi hazaadta nekem a labdát, de nem úgy helyezkedett, hogy visszaadhassam neki. Sebők József letámadott, én pedig eltaláltam a labdával, amely a kapu felé pattant. Sebők lesprintelt, és berúgta. "Jani, most kellett volna cselezni" - kiabálta Csank.

Sztorik 80-as és 90-es évekből 3.

Melis Béla



1978–1980 Bp. Honvéd 7/0
1980–1985 Békéscsabai ESSC 84/22
1985–1987 Rába ETO 42/18
1987–1988 Debreceni MVSC 29/19
1989 Vasas 14/2

- Békéscsabaiként azt a bizonyos szamárlétrát végigjárva az Előre korosztályos csapataiban szerepeltem, de 1977-ben tizennyolc esztendősen kölcsönadtak a másodosztályú Szolnoknak. Egy esztendő múlva bevonultam a Honvédba, ekkor debütáltam az NB I-ben, majd leszerelés után hazajöttem az Előrébe. 1983-ben kipottyantunk az NB II-be, de a rákövetkező évben azonnal visszajutottunk, én pedig harmincnégy találattal gólkirály lettem. Hívott a Honvéd, az Újpest, a Debrecen is, de Verebes József személye miatt a győrieket választottam. Jól is éreztem ott magam, bronzérmesek lettünk és tizennégy góllal harmadik lettem a gólversenyben.

- Életem első nagy hibájának tartom azt, hogy két év után otthagytam a Győrt és eligazoltam Debrecenbe. Itt kiesőcsapat csatáraként tizenkilenc góllal lettem gólkirály. A gólkirályságért kapott kis Polski Fiat gépkocsit egyébként az 1988-as szolnoki Előre-Honvéd kupadöntő szünetében kaptam meg. Ekkor minden szépnek és jónak tűnt, ráadásul a bécsi Rapid próbajátékra hívott. Már hetek óta kint voltam az osztrákoknál, edzéseken, edzőmeccseken játszottam, mindenben megegyeztünk, még a feleségemnek is találtak munkát egy fitneszszalonban. A debreceni elnök azonban telefonált, hogy nem tud kiutazni a szerződés aláírására, utazzak haza, majd később visszavisz Bécsbe. Itt követtem el második hibámat. Egy pénteki napon hazajöttem, s másnap hajnalban kopogtattak anyósoméknál - ahol töltöttem az éjszakát - a rendőrök. Engem kerestek, s azonnal elvittek a rendőrségre, ahol a fogdába csuktak. Két napig hozzám sem szóltak, a harmadik napon egy nyomozó kihallgatott. Kérdezte, hogy mi is volt egy két esztendővel korábbi Pécs elleni meccsen. Mondtam, hogy semmi különös, az én gólommal nyertünk 2-1-re. Elég furcsán nézett rám, mint aki nem ezt a választ várta. Hát még akkor csodálkozott nagyot, amikor közöltem vele, hogy azon a Pécs elleni mérkőzésen én a Győr színeiben szerepeltem. A kihallgatóm ugyanis a bundagyanús Pécs-Előre meccsre volt kíváncsi.

- Magyarán ártatlanul hurcoltak meg hónapokig, közben útlevél hiányában nem utazhattam ki Monacóba, a France Football Aranycipő díjátadójára. Jellemző, hogy nem a gólkirályi versenyben második Szeibertet, hanem Fischert küldték ki, akit el akartak adni az Ajaxhoz. Bár három hónappal később visszakaptam a játékjogomat, döntöttem, abbahagyom. Fél év múlva a Vasasnál még ugyan besegítettem, elértük az osztályozós helyezést, marasztaltak is, de nem éreztem magamban az erőt a folytatásra.



 Kár érte. Az Ő pályafutásában IS több volt.

Sztorik 80-as és 90-es évekből 2.

Sallai Sándor



1978–1983 Debreceni MVSC 95/2
1983–1990 Bp. Honvéd SE 138/3
1990–1994 SR Delémont
1994–1995 FC Cornol

1981–1989 Magyarország 55/1

- Abban az érában a pesti nagycsapatoknak sok előnyük volt, különösen az igazolás terén. Ott volt mindjárt a katonaság. A vidéki válogatottakat így szerezték meg. Velem is közölték, hogy vagy bevonultatnak három évre, vagy a Honvédba igazolok, s akkor nem kell bejárni a laktanyába. Szükséges rosszként utóbbit választottam, de rengeteg élménnyel gazdagodtam. Igaz, anyagilag sohasem jártam jól, mert Debrecenben saját nevelésű kisgyerek voltam, a Kispesten meg örültem a zsoldomnak, s annak, hogy nem kell három évet lehúznom a katonaságnál.

Elcsalták az 1986. áprilisi, Debrecen-Honvéd 1-1-re végződött bajnokit. Mi történt pontosan?

- Abból a Honvédból már csak én játszottam idehaza, a többiek külföldön, így engem tudtak csak elővenni. A lényeg, hogy mi bajnokok voltunk, a Debrecennek viszont egy pont kellett a biztos bentmaradáshoz, mert a nagy rivális Békéscsaba is otthon játszott, s benne volt a pakliban a győzelme. Senkinek se volt kedve lejátszani a bajnokit közülünk, egy nyűg volt az egész. Repülővel mentünk, s ahogy vége lett a meccsnek, repülővel jöttünk is vissza Pestre. Csakhogy előtte a lakásomon keresett fel Sz. Sándor, a Debrecen akkori „atyaúristene”, akinek csókolomot köszöntem – és aki ma már nyugdíjas, de milliárdos vállalkozó – s közölte: Sanyikám, tegezzél nyugodtan, ne törődj semmivel. De te is debreceni vagy, nem teheted meg, hogy kiejtitek a csapatot. Tudod mi a dolgod… Egyébként meg itt laknak a szüleid, a két testvéred, tönkreteszem őket, ha győztök. Milyen a sors, éppen 1-1 lett, de nem volt bunda, esküszöm. Döme rúgott egy gólt, majd egy kavarodás után a Debrecen is betalált. Ennyi. A dolog pikantériája, hogy a Loki akkor is bentmaradt volna, ha győzünk. A meccs után az egész Honvéd a Tiszti házban ünnepelt, ahová betoppant az említett vállalkozó, megköszönte nekünk az eredményt (…), s letett 600 ezer forintot az asztalra. Abból még a tartalék játékosok is kaptak, mindenki talált pénznek fogta fel az egészet.

- Hosszú idő telt el, s egyszer csak jöttek értem. Se szó, se beszéd, bevittek. Három napig a családom se tudta, hol vagyok, mi van velem, miközben másnap reggel indultam volna az Oviedóhoz. Oviedo helyett azonban a Tolnai utcában kötöttem ki, mindenképpen rám akarták húzni a vizes lepedőt, hogy ismerjem be a bunda tényét. De az a meccs nem volt bunda. Azt már csak később tudtam meg, hogy a két cellatársam beépített ember volt. Tönkretettek, a csúcson voltam. A Real Oviedo akkor került fel a spanyol élvonalba, s nyomban harmadik helyen végeztek. Valószínű, velem is bronzérmesek lettek volna, s horror pénzt kereshettem volna. Azért így se kötöttem rossz szerződést, három évre hatmillió dollárért írtam alá, arról nem beszélve, hogy már akkor 55-szörös válogatott voltam. S ha egy évben kétszer a Real Madrid, kétszer a Barcelona ellen játszom, valószínű, hogy onnan is meghívást kapok a nemzeti csapatba… De engem kitaláltak a bundabotrány fekete bárányának, s ezt később be is vallották. Nem kaptam ugyan eltiltást, de három évig se útlevelem, se munkakönyvem nem volt. Ellehetetlenítettek. Amikor három év múltán tisztázódott minden, nyomban visszakaptam a papírokat, de a legszebb időszakomat vették el tőlem, s utána csak lógtam a levegőben. Benkő Laci bácsi sokat segített, s Demján Sándor is, aki megengedte, hogy a Skála egyik folyosóján árulgassak, hogy legalább éhen ne haljak.

- Nagy Anti barátom hívott Svájcba, így kerültem 1990-ben a Delémont csapatához. Edzés nélkül, kondi nélkül, tíz kiló súlyfelesleggel. Mondták, hogy akkor meccseket kellene játszani. Na de én akkor már évek óta nem futballoztam. Elvittek egy harmadosztályú, gyönyörű, villanyfényes pályára, adtak egy két, három számmal nagyobb cipőt, aminek az orrát kitömködtem, akkora volt, s irányító középpályást játszattak velem. Rúgtam néhány gólt, s azonnal leigazoltak még ilyen állapotban is. Szép éveket töltöttem odakint, valamelyest anyagilag is rendbe jöttem, de kárpótolni nem tudtak soha. Az utolsó évben megsérültem, hazajöttem gyógyulni, de egy injekciókúra hatására még az is kérdéses volt, hogy menni tudok-e, vagy tolókocsiba kényszerülök. Svájcban nyolcórás műtéttel raktak helyre, de ahogy a bundabotrány miatt sem gondoltam perre, úgy ezért sem pereltem. Idehaza kétszer is elintéztek, de sohasem kárpótoltak…

 Egy kicsit mártírkodásnak hangzik amiket mond.
Ettől persze még tény, Vele vitették el a balhét!

Sztorik 80-as és 90-es évekből 1.

Dajka László



1979–1988 Bp. Honvéd SE 231/56
1988–1990 UD Las Palmas 82/12
1980–1988 Magyarország 24/0

A rossz emlékű mexikói világbajnokság után mindenki „menekült” külföldre, ám ez neki csak egy évvel később adatott meg. 1987-ben viszont nem akárhová, hanem a spanyol első osztályba szerződött, s a Las Palmas csapatában három idényt is lehúzott.

- Szabolcsi gyerek vagyok Rakamazról, s Kisvárdán, a testnevelés szakos gimnáziumban lettem először igazolt futballista. Óriási dolog, hogy 17 évesen, egy vidéki NB II-es csapatból magyar ifjúsági válogatott lehettem Rákosi Gyula irányítása mellett. 1979-ben bevonultam katonának, s az NB II-es Ceglédben játszhattam. Történt mindez hétfőn, s szerdán már az Üllői úton a Honvéd színeiben Magyar kupa-meccset játszhattam Nyilasiék ellen. A Honvéd áthelyeztetett. 1980-ben pedig Tichy Lajossal aranyérmet nyertünk, a bajnokság 34 meccséből 32-szer pályára léptem, sőt, bemutatkoztam a Mészöly Kálmán vezette magyar válogatottban is.

- Akkor, 1987-ben azért már könnyebben lehetett kiigazolni, hiszen Bálint Laci után sorra mentek ki a többiek. A spanyol UD Las Palmashoz kerültem, ahol egy évig Kovács Ferenc edzősködött, aki aztán a Videotonnal csodát művelt. Lényeg, hogy a spanyolok egy jól fejelő centert kerestek, eljöttek legalább háromszor megnézni, de Kovács Feri bácsi szava sokat nyomott a latba. Így kerültem ki 200 ezer dollárért, ami akkoriban hatalmas pénznek számított. Három évet játszottam a spanyoloknál, egyet az első osztályban, kettőt a II/A-ban, de mindkét osztály az elithez tartozott. Borzasztó nehéz volt szakmailag, erőnlétileg felvenni a ritmust, valósággal lerobotoltam azt a három évet, de – megérte. A pénz természetesen sokkal több volt, de nem annyival, mint a maiaknak. Körülbelül az öt, hatszorosát kerestem az itthoni fizetésemnek, míg ma, ha kikerül valaki külföldre, akkor a harmincszorosát teszi zsebre… Három év után váltottam, a könnyebb Svájc következett, két évet lehúztam az FC Yverdon-Sportsnál, de aztán 1992-ben egy gerincműtét – ami féléves kihagyással jár – mindennek véget vetett. Pedig lett volna még bennem néhány év, ebben biztos vagyok.

 Ezt követően itthon edzőként katasztrofális teljesítményt nyújtott!
Egy jó DVSC-vel az alsóházi rájátszásba szerepelt.
Korábban egy jó BVSC-vel kiesett, egy walesi amatőrcsapat ellenében a nemzetközi kupából.
Majd mindenhol idő előtt távozott! stb.
Egyedül a BKV Előre csapatánál volt valami kis eredménye!

Régi stadionok

ÚJPEST







 

 



 Ferencváros

 

 



 STADLER


 


 ETO

 

 


 ZTE

 

 


 


 DIÓSGYŐR

 

 

Portré : Karsai László (1977)

Karsai László, (Budapest, 1947. december 5. –) válogatott labdarúgó, középpályás.

1970 és 1974 között 8 alkalommal szerepelt a válogatottban és 1 gólt szerzett. Háromszoros olimpiai válogatott (1979–80, 1 gól), tízszeres ifjúsági válogatott (1964–65, 1 gól), egyszeres utánpótlás válogatott (1971, 1 gól), egyszeres B-válogatott (1972), 11-szeres egyéb válogatott (1971–80). Játékos-pályafutását,követően egy ideig játékvezetőként is tevékenykedett.

Portré : Kocsis Lajos (1972)

1959-ben kezdte a labdarúgást Szegeden, a Móravárosi Kinizsi csapatában, majd a Szegedi VSE-ben folytatta. 18 évesen Salgótarjánban mutatkozott be az első osztályban. Itt két idény alatt 45 alkalommal szerepelt a csapatban és 21 gólt szerzett. Erre figyelt fel a Honvéd és 1967-ben szerződtette. Két év múlva már a válogatottban is bemutatkozott. Hamar a közönség kedvence lett, ezrek jártak miatta meccsre. Negyven méteres átadásai is hajszálpontosak voltak, cselei kiszámíthatatlanok az ellenfél védői számára. Szabadrúgásai, pedig őrületbe kergették a kapusokat. Legemlékezetesebb szabadrúgását a skót Aberdeen kapusának lőtte. Szokása szerint jobbal a felső sarokba csavarta a labdát, a játékvezető közben a sorfalat igazította, és nem adta meg a gólt. A közönség tombolt mérgében, a skótok, pedig megtapsolták a bírót. Kocsis Lajoson kívül mindenki őrjöngött, ő azonban nyugodtan leállította a labdát, és újra becsavarta ugyan oda. A publikum ismét tombolt, de most már a boldogságtól. A skót kapus, pedig széttárt karral állt a gólvonalon. Kispesten 1977-ig összesen 263 bajnoki mérkőzésen játszott és 91 alkalommal volt eredményes. Ezután 1982-ig még a Gyulai VSE színeiben szerepelt és itt fejezte be az aktív sportpályafutását.

Portré : Puskás Ferenc (1966)

Puskás négyszeres spanyol gólkirály lett és 1961-ben megkapta a spanyol állampolgárságot, így az 1962-es labdarúgó-világbajnokságra a spanyol válogatott tagjaként utazott Chilébe. Szereplése azonban csalódást okozott, három meccs egyikén sem sikerült a kapuba találnia.

1963. október 23-án futball-világválogatottként játszotta legutolsó nemzetközi válogatott meccsét, Anglia ellen. (A mérkőzésen Anglia győzött 2:1-re. A Világválogatott gólját Denis Law rúgta. A második félidőben a Di Stefano, Puskás, Gento balszárny játszott). Nyolcévnyi közönségsiker után 1966-ban, 39 évesen befejezte játékosi pályafutását.(wiki)

 

Portré : Sándor Károly (1953)

Sándor Károly (Csikar) labdarúgó, jobbszélső. Kiváló szélső csatár volt. Gyors felfutásairól és éles szögből elért góljairól volt híres. Az Aranycsapat idején Budai volt a riválisa a poszton. Sebes Gusztáv a Honvéd szélsőjét favorizálta, aki kiválóan összeszokott Kocsissal. Így lemaradt az 1952-es olimpiai aranyról, nem játszott az évszázad mérkőzésén, csak csere volt, és az 1954-es világbajnokságra sem nevezték, bár kiutazott a csapattal. Becenevét saját bevallása szerint onnan kapta, hogy nem volt olyan labda, amit ne próbált volna megszerezni, kicsikarni. Mások szerint viszont csapattársai labdakérései során kiabált Karcsi-Karcsi alakult Csikarrá.