Portré : Pintér Sándor

 

1970-ben húszévesen lett a Honvéd labdarúgója. A hetvenes évek második felében a kispestiek és a válogatott egyik meghatározó játékosa. Klubcsapatában a 7-es, a válogatottban a 10-es mezt viselte. Emlékezetes volt az 1978–1979-es UEFA-kupa szereplésük. Első körben a török Adanaspor csapatát búcsúztatták fölényesen (6-0, 2-2). A második körben az MTK-VM-et búcsúztató Politechnika Temesváron jutottak túl (4-0, 0-2). A legjobb 16 között a háromszoros BEK győztes Ajax Amsterdam volt az ellenfél. Az első, budapesti mérkőzésen parádés 4-1-es győzelmet arattak a kispestiek és ennek köszönhetően továbbjutottak (4-1, 0-2). A negyeddöntőben a nyugat-német Duisburg ellen mindkét mérkőzésen tartalékos volt a Honvéd sérülések miatt. Hazai pályán 3-2-re kaptak ki. A visszavágón a fiatalokkal felálló csapat bravúros 2-1-es győzelmet aratott, de ez kevés volt a továbbjutáshoz.

A magyar válogatottban 39 alkalommal szerepelt 1975 és 1978 között Baróti Lajos második szövetségi kapitánysága alatt. Az 1978-as argentínai világbajnokságon szereplő csapat tagja.

Portré : Kerekes Attila

 

 1974-től szerepelt a magyar első osztályban a Békéscsabai Előre Spartacus tagjaként, ahol az együttes egyik legmeghatározóbb játékosa volt. Jó felépítésű, nagyon kemény védő volt, népszerű játékos a Viharsarokban. Magyarországon csak a békéscsabai csapatban játszott. Legjobb eredményei egy hatodik hely a bajnokságban (1984/1985) és két MNK-elődöntő (1981/1982), (1982/1983). Két évet játszott a török bajnokságban, majd a pályafutását az osztrák alsóbb osztályban fejezte be.

A magyar válogatottban 15 alkalommal szerepelt 1976 és 1983 között. Az 1982-es spanyolországi világbajnokságon szereplő csapat tagja.

Portré : Vidáts Csaba

 

1960-ban szülővárosában, a szőnyi Olajmunkás csapatában kezdte a labdarúgást. 1962 és 1963 között Tatabányán, 1964-ben Szolnokon játszott. 1965-ben igazolta le a Vasas és itt lett élvonalbeli labdarúgó. Angyalföldön egybajnoki ezüst- és két bronzérmet szerzett. 1970-ben Közép-európai kupagyőztes, 1973-ban MNK győztes lett a csapattal. 1976-ig összesen 198 bajnoki mérkőzésen szerepelt és 36 gólt szerzett. 1977-ben, Ózdon hagyta abba az aktív labdarúgást.

1970 és 1974 között 22 alkalommal szerepelt a válogatottban és 4 gólt szerzett. Tagja volt az 1972-es európa-bajnoki 4. helyezett válogatott keretnek, de mérkőzésen nem lépett pályára. Ugyamebben az évben a müncheni olimpián ezüstérmet szerzett a csapattal.

 

Sztorik 80-as és 90-es évekből 6.

Boda Imre



1980–1987 MTK–VM 190/58
1988 Vasas 14/2
1988–1991 Olimpiakosz Volosz 43/30
1991–1992 ÓFI 24/5
1992–1993 Olimpiakosz Volosz
1993–1994 BVSC 7/0

1986–1989 Magyarország 8/3

- Már a mi időnkben is ezer-ezerötszáz ember járt az MTK mérkőzéseire. A Fradi, a Honvéd vagy az Újpest ellen még megtelt a stadion, de a többi bajnokin családias hangulat uralkodott. De ez tetszett nekem, szerettem ott játszani.

- Verebes kiemelkedő zsenije a szakmájának. Sok mindent meg lehet tanulni, de van, amit nem. És ő a megtanulhatatlanban volt hatalmas, ösztönösen érzett rá a dolgokra. Mások órákat beszéltek, de nem mondtak semmit, tőle egy jó mondat elég volt mindenkinek. Az ilyenre mondják, született tehetség. A habitusa aztán átragadt ránk is. Egészen más úgy kimenni az öltözőből, ha hiszel önmagadban, a csapatban. Szóval szükség van a hitre, enélkül ne csinálj semmit. Akkoriban Elkjaer Larsen volt az egyik sztárcsatár, s engem azzal győzködött, hogy olyan vagyok, mint ő, csak én jobban fejelek nála. Tehát jobb vagyok, mint a dán klasszis. Verebes úgy adta elő és győzte meg a palikat, hogy fel sem vetődött bennem, hogy nem így van. Ráadásul el is akartam hinni, amit mondott. Jólesett, és mindig hihetetlen önbizalommal léptem pályára. Később ezzel a mentalitással sikerült bajnokságot nyernünk. Néhány hete találkoztam vele meg a Gáspár Józsival, aki kapusedzője volt, beültünk kávézni meg dumálni valahova, és persze még mindig úgy adja elő a dolgokat, mint régen. A beszélgetés végére már az derült ki, hogy nem is én rúgtam a gólt Nicosiában a ciprusiaknak az Eb-selejtezőn, hanem ő.

- Bizonyára kevesen emlékeznek rá, benne voltam a mexikói vb bő keretében is, de végül a szűkbe már nem fértem be. Az Olimpiakosz akart szerződtetni. Megkérdezte az elnök, mennyit kérek. Én mondtam egy szemtelenül nagy összeget, legalábbis azt hittem. Mire az elnök azt válaszolta, aki ilyen keveset kér, az nem lehet jó játékos, így nem kellettem. Én közepes futballista voltam, és valószínűleg a pénz is az volt, amit kértem. Nem biztos, hogy az Olimpiakosznál annyit játszom és úgy, ahogyan Voloszban, és az sem tuti, hogy gólkirály lettem volna. Szóval nem sajnálom, hogy ezt hozta az élet. És bár Voloszban még ma is félistenként kezelnek, nem ez volt a görög kaland legnagyobb hozadéka, hanem az, hogy mennyi barátot szereztem. Ez nekem rengeteget számít, többet a pénznél és a góloknál. Mert a pénz vagy megmarad, vagy elfolyik, a gólokra meg vagy emlékeznek, vagy nem.

 - Ha beül Athénba egy taxiba, és a sofőr kicsit is jártas a futballban, akkor – természetesen Puskáson kívül – három magyar labdarúgót ismer: Détárit, Eszterházy Marcit és engem. De az a legjobb, hogy úgy emlékeznek rám, mint egy nagyon jó emberre. És ezt nem én mondom, hanem azok, akikkel kint találkozom.

Sztorik 80-as és 90-es évekből 5.

Fischer Pál



1984–1989 Ferencvárosi TC 97/37
1989–1990 Ajax 15/7
1990–1991 Ferencvárosi TC 23/12
1991–1992 Siófoki Bányász 30/16
1992–1993 Kispest Honvéd FC 23/5
1993–1994 Siófoki Bányász 22/8
1994–1995 EMDSZ-Soproni LC 15/5
1995–1997 Vasas SC 61/17
1997 NK Osijek

1988–1992 Magyarország 19/0

- Mindössze kilenc éves voltam, s én, a pilisszántói gyerek reggeltől estig a haverokkal lógott, pontosabban: futballozott. Hatalmas élményt és rangot jelentett, amikor a gázgyárban dolgozó édesanyám egy igazi futball-labdával és egy gumistoplissal lepett meg. Előbbiről persze idővel kiderült, hogy igazi műbőr, de azért fantasztikus érzés volt így is. És legalább ilyen csodát éltünk át hétvégenként, a körkapcsolásokat hallgatva a pálya szélén. Már akkor a Fradinak szurkoltam. Valójában Pilisszántóról lettem a Ferencváros játékosa. Hamis igazolással… 16 évesen az otthoni felnőtt csapatban játszottam, miközben papíron az Építők labdarúgója voltam. Egyik alkalommal is pilisiek között rúgtam a bőrt, amikor látom ám, hogy megáll a pálya szélén egy Merci. Egy Mercedes akkoriban… Egyből tudtam: itt a vég, lebuktam. Legnagyobb meglepetésemre azonban Vincze Géza, a Fradi akkori utánpótlás vezetője szállt ki az autóból, s miután közölte velem, hogy ezentúl a Fradi játékosa vagyok, megszólalni is alig mertem. Végül csak bevallottam, hogy én az Építők játékosa vagyok, cinkelt igazolással játszom idehaza, de megnyugtatott, hogy tisztában vannak vele…

- Rá két évre, 1982-ben debütáltam a Fradi első csapatában egy Haladás elleni 1-0-s vereség alkalmával. Abban a csapatban rengeteg fiatal volt, csak sajnos az eredmények nem jöttek. Így is óriási élmény volt. Végül Sárosi László irányításával megindultunk felfelé, én pedig egy ZTE elleni meccsen berúgtam első NB I-es gólomat. Azzal nyertünk 1-0-ra. Rövidesen viszont Dalnoki Jenő vette át a csapat irányítását, csakhogy engem akkor elvittek katonának. Igaz, gyorsan túlestem rajta, mindössze fél évet kellett eltöltenem a sportszázadnál, ahol ugyan nem játszhattam, de a műtött bokám miatt szinte az egész időt kihúztam a gyengélkedőn. Rohantam vissza a Fradiba, ahol Jenő bácsi a „tarcsihoz” irányított, mondván: erősödjek, lendüljek játékba. Ez olyannyira sikerült, hogy a dunaújvárosi 8-1-es győzelmünkből hat góllal vettem ki a részem. Mire Jenő bácsi csak annyit mondott: menjek haza és rúgjak be. Mi mást tehettem volna?!

- Az egész egy Honvéd elleni kupadöntővel kezdődött, ahol kikaptunk 1-0-ra, de a lelátón helyet foglalt egy bizonyos Leo Beenhakker. Az Ajax akkori edzője, aki többek között engem is figyelt. De erről én mit sem tudtam, azt viszont igen, hogy este ünneplés lesz, elvégre a szezon legjobb eredményét produkáltuk a Fradival, az elveszített kupadöntő ellenére is. Az ünneplés tartott majdnem hajnali ötig, s mint a feleségemtől megtudtam, egész este és éjjel engem kerestek a Fradi vezetői. Hol volt akkor még mobiltelefon?... A lényeg: reggel kilencre a Népstadionba kellett lennem, ahol gyorsan meg is állapodtam a hollandokkal. Az egyik csatáruk, a svéd Petterson megsérült, s a helyére igazoltak engem.

 - Góllövő csatár kellett az Ajaxnak, én pedig az első öt meccsünkön négy gólt hintettem az ellenfelek kapujába, s adtam néhány gólpasszt is. Ezek után mit törődtem én beilleszkedési gondokkal, akklimatizálódással, meg hasonló, mai korban bevett hülyeségekkel…Már az elején feltűntek az intenzív, pörgős edzések. Ezek rövidebbek voltak, mint idehaza, viszont nagyon meghajtottak bennünket. Én igazából sosem voltam az a futóbolond típus, de ott a labda is előkerült, úgyhogy kibírtam valahogy a futóedzéseket is. És ha belegondolok abba, hogy idehaza az atlétikának, a magasugrásnak köszönhetem a fejesgóljaimat, míg kint külön célirányos képzést kaptunk erre is, akkor látható csak igazán a különbség. Egyébként fantasztikus volt. Kezdetben szállodában laktam, majd amikor a lányom, Bettina pár hónapos lett, a feleségem kijött vele. Kaptunk egy hatalmas házat, bújócskázni lehetett volna benne nem csak két, de talán hat embernek is…

- Aztán Petterson felépült, s visszakapta a helyét. Elvégre engem a helyére igazoltak. Meg aztán az Ajax nem akart fizetni értem a Fradinak, én meg, amikor megtudtam, hogy Nyilasi Tibor lett az FTC edzője, rohantam haza. Miatta. Pedig a Roda vitt volna, fizetett volna, de nem. Én Nyilasi miatt a Fradit választottam, s az érzelmeimre hallgattam. Istenem, de sokat változott azóta a világ…

Sztorik 80-as és 90-es évekből 4.

Koszta János



1977–1983 Borsodi Bányász
1982–1983 H. Papp József SE
1983–1989 Videoton 37/0
1989–1995 Vác 154/0
1995 Hatvan
1995–1999 BVSC 90/0

1991–1994 Magyarország 3/0


- Mindig is focizni akartam. Négyévesen mellbe talált egy labda, arra ébredtem, hogy a társaim ébresztgetnek. A kapusposzt tetszett a legjobban, de az a löket is kellett, hogy végérvényesen a gólvonalon ragadjak. Kilencévesen már a Borsodi Bányászban védtem. A felnőttcsapat a másodosztályban szerepelt, minden edzésén ott voltam, mivel a házunk csak százötven méterre volt a pályától. A másodosztályban fociztam mezőnyben is. Utólag már bevallhatom, hogy a Borsodi Bányász ifijében harmincnyolc mérkőzést játszottam hamis játékengedéllyel, mert közben a gimnázium kosárcsapatában is szerepeltem, egyszerre két helyre pedig nem lehettél leigazolva. Voltam csatár, beállós és védő, de amikor kifordult a bokám, akkor visszaálltam a kapuba. A csatársorunk így állt fel: Koszta János, Kvaszta Lajos és Csányi József, mindhármunkból élvonalbeli játékos lett, csak én a kapuban lettem profi. A Videoton tartalékjai között hétből hét büntetőt berúgtam, de az NB I-ben nem volt ilyen ambícióm, a kapus feladata a védés.

- Pályafutásom során mindig jó ütemben váltottam klubot. Gelei Károly eligazolt a Vácból, és Csank János megkeresett, fél évre kölcsönvettek a Viditől. A szezon vége előtt visszamentem Székesfehérvárra - akkoriban már hallottam, hogy Petry Zsolt a Vidiből Kispestre megy -, és megkérdeztem, hogy mi a szándékuk velem. Ezt a választ kaptam: "Zajlik az élet". Tudomásul vettem, és aláírtam a Váchoz, ahol nagyon jó társaság gyűlt össze. Az első évben még nem mutatkozott meg az eredményekben Csank munkája, de a második és harmadik évben már negyedikek lettünk, utána pedig kétszer is egy ponttal maradtunk le a bajnoki címről.

- Diego Maradonával együtt igazolhattam volna 1992-ben a spanyol Sevillába. A klubelnök személyesen jött el hozzám Vácra, mindenben megegyeztünk, végül a csapatok nem tudtak megállapodni. Első számú kapus lettem volna a világ legjobbjával egy csapatban. Hívott a török Trabzonspor és a Galatasaray is, de akkora összeget kértek értem, amit kapusokért akkoriban nem adtak meg.

- 1999 Március 18-án lettem negyvenéves, minden újság velem foglalkozott, mert ritkaság, hogy a magyar bajnokságban ilyen idősen védjen valaki. A meccs előtti órákban tudtam meg, hogy Tajti József edző nem engem rak a kapuba a Zalaegerszeg otthonában, mivel túl nagy volt körülöttem a médiafelhajtás. Ez nem esett jól, talán rosszul is reagáltam rá, mert azt mondtam: akkor én abbahagytam. A szezon végén kiesett a csapat, és visszavonultam.

- A látványosságra soha nem mentem rá, mert gyerekkoromban belém nevelték, hogy a labda a legfontosabb. Nem vagyok olyan, aki lapos lövésre ívelten vetődik. Ennek óriási hátránya van, mert ha a labda erős, akkor mire földet érsz, a labda már kifelé jön a kapuból. Néha ugyan vállaltam kockázatot, amikor cselezgettem, de bíztam magamban. Egyszer nem cseleztem, abból gólt kaptunk. A ZTE ellen játszottunk, és Nagy Tibi hazaadta nekem a labdát, de nem úgy helyezkedett, hogy visszaadhassam neki. Sebők József letámadott, én pedig eltaláltam a labdával, amely a kapu felé pattant. Sebők lesprintelt, és berúgta. "Jani, most kellett volna cselezni" - kiabálta Csank.

Sztorik 80-as és 90-es évekből 3.

Melis Béla



1978–1980 Bp. Honvéd 7/0
1980–1985 Békéscsabai ESSC 84/22
1985–1987 Rába ETO 42/18
1987–1988 Debreceni MVSC 29/19
1989 Vasas 14/2

- Békéscsabaiként azt a bizonyos szamárlétrát végigjárva az Előre korosztályos csapataiban szerepeltem, de 1977-ben tizennyolc esztendősen kölcsönadtak a másodosztályú Szolnoknak. Egy esztendő múlva bevonultam a Honvédba, ekkor debütáltam az NB I-ben, majd leszerelés után hazajöttem az Előrébe. 1983-ben kipottyantunk az NB II-be, de a rákövetkező évben azonnal visszajutottunk, én pedig harmincnégy találattal gólkirály lettem. Hívott a Honvéd, az Újpest, a Debrecen is, de Verebes József személye miatt a győrieket választottam. Jól is éreztem ott magam, bronzérmesek lettünk és tizennégy góllal harmadik lettem a gólversenyben.

- Életem első nagy hibájának tartom azt, hogy két év után otthagytam a Győrt és eligazoltam Debrecenbe. Itt kiesőcsapat csatáraként tizenkilenc góllal lettem gólkirály. A gólkirályságért kapott kis Polski Fiat gépkocsit egyébként az 1988-as szolnoki Előre-Honvéd kupadöntő szünetében kaptam meg. Ekkor minden szépnek és jónak tűnt, ráadásul a bécsi Rapid próbajátékra hívott. Már hetek óta kint voltam az osztrákoknál, edzéseken, edzőmeccseken játszottam, mindenben megegyeztünk, még a feleségemnek is találtak munkát egy fitneszszalonban. A debreceni elnök azonban telefonált, hogy nem tud kiutazni a szerződés aláírására, utazzak haza, majd később visszavisz Bécsbe. Itt követtem el második hibámat. Egy pénteki napon hazajöttem, s másnap hajnalban kopogtattak anyósoméknál - ahol töltöttem az éjszakát - a rendőrök. Engem kerestek, s azonnal elvittek a rendőrségre, ahol a fogdába csuktak. Két napig hozzám sem szóltak, a harmadik napon egy nyomozó kihallgatott. Kérdezte, hogy mi is volt egy két esztendővel korábbi Pécs elleni meccsen. Mondtam, hogy semmi különös, az én gólommal nyertünk 2-1-re. Elég furcsán nézett rám, mint aki nem ezt a választ várta. Hát még akkor csodálkozott nagyot, amikor közöltem vele, hogy azon a Pécs elleni mérkőzésen én a Győr színeiben szerepeltem. A kihallgatóm ugyanis a bundagyanús Pécs-Előre meccsre volt kíváncsi.

- Magyarán ártatlanul hurcoltak meg hónapokig, közben útlevél hiányában nem utazhattam ki Monacóba, a France Football Aranycipő díjátadójára. Jellemző, hogy nem a gólkirályi versenyben második Szeibertet, hanem Fischert küldték ki, akit el akartak adni az Ajaxhoz. Bár három hónappal később visszakaptam a játékjogomat, döntöttem, abbahagyom. Fél év múlva a Vasasnál még ugyan besegítettem, elértük az osztályozós helyezést, marasztaltak is, de nem éreztem magamban az erőt a folytatásra.



 Kár érte. Az Ő pályafutásában IS több volt.

Sztorik 80-as és 90-es évekből 2.

Sallai Sándor



1978–1983 Debreceni MVSC 95/2
1983–1990 Bp. Honvéd SE 138/3
1990–1994 SR Delémont
1994–1995 FC Cornol

1981–1989 Magyarország 55/1

- Abban az érában a pesti nagycsapatoknak sok előnyük volt, különösen az igazolás terén. Ott volt mindjárt a katonaság. A vidéki válogatottakat így szerezték meg. Velem is közölték, hogy vagy bevonultatnak három évre, vagy a Honvédba igazolok, s akkor nem kell bejárni a laktanyába. Szükséges rosszként utóbbit választottam, de rengeteg élménnyel gazdagodtam. Igaz, anyagilag sohasem jártam jól, mert Debrecenben saját nevelésű kisgyerek voltam, a Kispesten meg örültem a zsoldomnak, s annak, hogy nem kell három évet lehúznom a katonaságnál.

Elcsalták az 1986. áprilisi, Debrecen-Honvéd 1-1-re végződött bajnokit. Mi történt pontosan?

- Abból a Honvédból már csak én játszottam idehaza, a többiek külföldön, így engem tudtak csak elővenni. A lényeg, hogy mi bajnokok voltunk, a Debrecennek viszont egy pont kellett a biztos bentmaradáshoz, mert a nagy rivális Békéscsaba is otthon játszott, s benne volt a pakliban a győzelme. Senkinek se volt kedve lejátszani a bajnokit közülünk, egy nyűg volt az egész. Repülővel mentünk, s ahogy vége lett a meccsnek, repülővel jöttünk is vissza Pestre. Csakhogy előtte a lakásomon keresett fel Sz. Sándor, a Debrecen akkori „atyaúristene”, akinek csókolomot köszöntem – és aki ma már nyugdíjas, de milliárdos vállalkozó – s közölte: Sanyikám, tegezzél nyugodtan, ne törődj semmivel. De te is debreceni vagy, nem teheted meg, hogy kiejtitek a csapatot. Tudod mi a dolgod… Egyébként meg itt laknak a szüleid, a két testvéred, tönkreteszem őket, ha győztök. Milyen a sors, éppen 1-1 lett, de nem volt bunda, esküszöm. Döme rúgott egy gólt, majd egy kavarodás után a Debrecen is betalált. Ennyi. A dolog pikantériája, hogy a Loki akkor is bentmaradt volna, ha győzünk. A meccs után az egész Honvéd a Tiszti házban ünnepelt, ahová betoppant az említett vállalkozó, megköszönte nekünk az eredményt (…), s letett 600 ezer forintot az asztalra. Abból még a tartalék játékosok is kaptak, mindenki talált pénznek fogta fel az egészet.

- Hosszú idő telt el, s egyszer csak jöttek értem. Se szó, se beszéd, bevittek. Három napig a családom se tudta, hol vagyok, mi van velem, miközben másnap reggel indultam volna az Oviedóhoz. Oviedo helyett azonban a Tolnai utcában kötöttem ki, mindenképpen rám akarták húzni a vizes lepedőt, hogy ismerjem be a bunda tényét. De az a meccs nem volt bunda. Azt már csak később tudtam meg, hogy a két cellatársam beépített ember volt. Tönkretettek, a csúcson voltam. A Real Oviedo akkor került fel a spanyol élvonalba, s nyomban harmadik helyen végeztek. Valószínű, velem is bronzérmesek lettek volna, s horror pénzt kereshettem volna. Azért így se kötöttem rossz szerződést, három évre hatmillió dollárért írtam alá, arról nem beszélve, hogy már akkor 55-szörös válogatott voltam. S ha egy évben kétszer a Real Madrid, kétszer a Barcelona ellen játszom, valószínű, hogy onnan is meghívást kapok a nemzeti csapatba… De engem kitaláltak a bundabotrány fekete bárányának, s ezt később be is vallották. Nem kaptam ugyan eltiltást, de három évig se útlevelem, se munkakönyvem nem volt. Ellehetetlenítettek. Amikor három év múltán tisztázódott minden, nyomban visszakaptam a papírokat, de a legszebb időszakomat vették el tőlem, s utána csak lógtam a levegőben. Benkő Laci bácsi sokat segített, s Demján Sándor is, aki megengedte, hogy a Skála egyik folyosóján árulgassak, hogy legalább éhen ne haljak.

- Nagy Anti barátom hívott Svájcba, így kerültem 1990-ben a Delémont csapatához. Edzés nélkül, kondi nélkül, tíz kiló súlyfelesleggel. Mondták, hogy akkor meccseket kellene játszani. Na de én akkor már évek óta nem futballoztam. Elvittek egy harmadosztályú, gyönyörű, villanyfényes pályára, adtak egy két, három számmal nagyobb cipőt, aminek az orrát kitömködtem, akkora volt, s irányító középpályást játszattak velem. Rúgtam néhány gólt, s azonnal leigazoltak még ilyen állapotban is. Szép éveket töltöttem odakint, valamelyest anyagilag is rendbe jöttem, de kárpótolni nem tudtak soha. Az utolsó évben megsérültem, hazajöttem gyógyulni, de egy injekciókúra hatására még az is kérdéses volt, hogy menni tudok-e, vagy tolókocsiba kényszerülök. Svájcban nyolcórás műtéttel raktak helyre, de ahogy a bundabotrány miatt sem gondoltam perre, úgy ezért sem pereltem. Idehaza kétszer is elintéztek, de sohasem kárpótoltak…

 Egy kicsit mártírkodásnak hangzik amiket mond.
Ettől persze még tény, Vele vitették el a balhét!

Sztorik 80-as és 90-es évekből 1.

Dajka László



1979–1988 Bp. Honvéd SE 231/56
1988–1990 UD Las Palmas 82/12
1980–1988 Magyarország 24/0

A rossz emlékű mexikói világbajnokság után mindenki „menekült” külföldre, ám ez neki csak egy évvel később adatott meg. 1987-ben viszont nem akárhová, hanem a spanyol első osztályba szerződött, s a Las Palmas csapatában három idényt is lehúzott.

- Szabolcsi gyerek vagyok Rakamazról, s Kisvárdán, a testnevelés szakos gimnáziumban lettem először igazolt futballista. Óriási dolog, hogy 17 évesen, egy vidéki NB II-es csapatból magyar ifjúsági válogatott lehettem Rákosi Gyula irányítása mellett. 1979-ben bevonultam katonának, s az NB II-es Ceglédben játszhattam. Történt mindez hétfőn, s szerdán már az Üllői úton a Honvéd színeiben Magyar kupa-meccset játszhattam Nyilasiék ellen. A Honvéd áthelyeztetett. 1980-ben pedig Tichy Lajossal aranyérmet nyertünk, a bajnokság 34 meccséből 32-szer pályára léptem, sőt, bemutatkoztam a Mészöly Kálmán vezette magyar válogatottban is.

- Akkor, 1987-ben azért már könnyebben lehetett kiigazolni, hiszen Bálint Laci után sorra mentek ki a többiek. A spanyol UD Las Palmashoz kerültem, ahol egy évig Kovács Ferenc edzősködött, aki aztán a Videotonnal csodát művelt. Lényeg, hogy a spanyolok egy jól fejelő centert kerestek, eljöttek legalább háromszor megnézni, de Kovács Feri bácsi szava sokat nyomott a latba. Így kerültem ki 200 ezer dollárért, ami akkoriban hatalmas pénznek számított. Három évet játszottam a spanyoloknál, egyet az első osztályban, kettőt a II/A-ban, de mindkét osztály az elithez tartozott. Borzasztó nehéz volt szakmailag, erőnlétileg felvenni a ritmust, valósággal lerobotoltam azt a három évet, de – megérte. A pénz természetesen sokkal több volt, de nem annyival, mint a maiaknak. Körülbelül az öt, hatszorosát kerestem az itthoni fizetésemnek, míg ma, ha kikerül valaki külföldre, akkor a harmincszorosát teszi zsebre… Három év után váltottam, a könnyebb Svájc következett, két évet lehúztam az FC Yverdon-Sportsnál, de aztán 1992-ben egy gerincműtét – ami féléves kihagyással jár – mindennek véget vetett. Pedig lett volna még bennem néhány év, ebben biztos vagyok.

 Ezt követően itthon edzőként katasztrofális teljesítményt nyújtott!
Egy jó DVSC-vel az alsóházi rájátszásba szerepelt.
Korábban egy jó BVSC-vel kiesett, egy walesi amatőrcsapat ellenében a nemzetközi kupából.
Majd mindenhol idő előtt távozott! stb.
Egyedül a BKV Előre csapatánál volt valami kis eredménye!

Régi stadionok

ÚJPEST







 

 



 Ferencváros

 

 



 STADLER


 


 ETO

 

 


 ZTE

 

 


 


 DIÓSGYŐR

 

 

Portré : Karsai László (1977)

Karsai László, (Budapest, 1947. december 5. –) válogatott labdarúgó, középpályás.

1970 és 1974 között 8 alkalommal szerepelt a válogatottban és 1 gólt szerzett. Háromszoros olimpiai válogatott (1979–80, 1 gól), tízszeres ifjúsági válogatott (1964–65, 1 gól), egyszeres utánpótlás válogatott (1971, 1 gól), egyszeres B-válogatott (1972), 11-szeres egyéb válogatott (1971–80). Játékos-pályafutását,követően egy ideig játékvezetőként is tevékenykedett.

Portré : Kocsis Lajos (1972)

1959-ben kezdte a labdarúgást Szegeden, a Móravárosi Kinizsi csapatában, majd a Szegedi VSE-ben folytatta. 18 évesen Salgótarjánban mutatkozott be az első osztályban. Itt két idény alatt 45 alkalommal szerepelt a csapatban és 21 gólt szerzett. Erre figyelt fel a Honvéd és 1967-ben szerződtette. Két év múlva már a válogatottban is bemutatkozott. Hamar a közönség kedvence lett, ezrek jártak miatta meccsre. Negyven méteres átadásai is hajszálpontosak voltak, cselei kiszámíthatatlanok az ellenfél védői számára. Szabadrúgásai, pedig őrületbe kergették a kapusokat. Legemlékezetesebb szabadrúgását a skót Aberdeen kapusának lőtte. Szokása szerint jobbal a felső sarokba csavarta a labdát, a játékvezető közben a sorfalat igazította, és nem adta meg a gólt. A közönség tombolt mérgében, a skótok, pedig megtapsolták a bírót. Kocsis Lajoson kívül mindenki őrjöngött, ő azonban nyugodtan leállította a labdát, és újra becsavarta ugyan oda. A publikum ismét tombolt, de most már a boldogságtól. A skót kapus, pedig széttárt karral állt a gólvonalon. Kispesten 1977-ig összesen 263 bajnoki mérkőzésen játszott és 91 alkalommal volt eredményes. Ezután 1982-ig még a Gyulai VSE színeiben szerepelt és itt fejezte be az aktív sportpályafutását.

Portré : Puskás Ferenc (1966)

Puskás négyszeres spanyol gólkirály lett és 1961-ben megkapta a spanyol állampolgárságot, így az 1962-es labdarúgó-világbajnokságra a spanyol válogatott tagjaként utazott Chilébe. Szereplése azonban csalódást okozott, három meccs egyikén sem sikerült a kapuba találnia.

1963. október 23-án futball-világválogatottként játszotta legutolsó nemzetközi válogatott meccsét, Anglia ellen. (A mérkőzésen Anglia győzött 2:1-re. A Világválogatott gólját Denis Law rúgta. A második félidőben a Di Stefano, Puskás, Gento balszárny játszott). Nyolcévnyi közönségsiker után 1966-ban, 39 évesen befejezte játékosi pályafutását.(wiki)

 

Portré : Sándor Károly (1953)

Sándor Károly (Csikar) labdarúgó, jobbszélső. Kiváló szélső csatár volt. Gyors felfutásairól és éles szögből elért góljairól volt híres. Az Aranycsapat idején Budai volt a riválisa a poszton. Sebes Gusztáv a Honvéd szélsőjét favorizálta, aki kiválóan összeszokott Kocsissal. Így lemaradt az 1952-es olimpiai aranyról, nem játszott az évszázad mérkőzésén, csak csere volt, és az 1954-es világbajnokságra sem nevezték, bár kiutazott a csapattal. Becenevét saját bevallása szerint onnan kapta, hogy nem volt olyan labda, amit ne próbált volna megszerezni, kicsikarni. Mások szerint viszont csapattársai labdakérései során kiabált Karcsi-Karcsi alakult Csikarrá.

Elhunyt Grosics Gyula

2014. 06. 13.

 

Nyolcvannyolc éves korában elhunyt Grosics Gyula, a legendás Aranycsapat kapusa. Az 1952-es helsinki olimpián arany-, az 1954-es világbajnokságon ezüstérmet nyert a magyar csapattal, a Nemzet Sportolója volt, Tatabányán az ő nevét viseli a stadion. Halálával már csak Buzánszky Jenő él az Aranycsapatból.

Grosics szegény, dorogi bányászcsaládból származott, szülei a kiemelkedés reményében papnak vagy hegedűművésznek szánták, ennek megfelelően hétköznap esténként hegedűórákat vett, míg vasárnaponként ministrálni járt.

Tizennégy éves korában a kerékpárjára támaszkodva nézte, ahogy az NB II-ben szereplő Dorogi AC játékosai éppen komáromi mérkőzésükre készülődtek, ám az indulás előtt kiderült, hogy mind Papp kapus, mind a tartalékja hiányzik. A legenda szerint ekkor hangzott el Pfluger Dezső középcsatár szájából a "ha Papp nincs, jó a ministráns is..." mondat, amely Grosics Gyula sportpályafutásának kezdetét jelentette. A Komárom ellen ugyanis már ő állt a dorogi kapuban, és a korabeli tudósítás szerint az esélytelenebb vendégcsapat elsősorban újonca érett kapusokat megszégyenítő remeklésének köszönhetően győzte le jóval esélyesebb ellenfelét.
"Nem szerettem védeni. Mindig azoké a dicsőség, akik gólt szereznek, és azoké a szégyen, akik gólt kapnak. Persze később, befutott kapusként már megváltozott erről a véleményem" - emlékezett vissza a kezdetekre Grosics.
A háború befejezése után még visszatért Dorogra, 1947-ben azonban elhagyta a kieső csapatot, s a teherautós fuvarozók szövetségének klubjához, a MATEOSZ-hoz került, majd ugyanebben az évben, Albánia ellen a válogatottban is bemutatkozott. 1950-ben, huszonnégy éves korában a magyar bajnokság akkori elitcsapatához, a Budapesti Honvédhoz igazolt, amely az Aranycsapat több játékosát is soraiban tudta. 1953-ban részese volt az évszázad mérkőzésének nevezett 6-3-as londoni diadalnak, a magyar futball legemlékezetesebb pillanatai közé tartozik, ahogy a világraszóló győzelmet önfeledt cigánykerekezéssel ünnepelte.


 


Az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet, az 54-es svájci világbajnokságon ezüstöt nyert a válogatottal, ez utóbbi azonban országszerte óriási csalódást keltett, a játékosok titokban tértek vissza Magyarországra, nehogy a népharag áldozataivá váljanak. A 3-2-es német győzelemmel zárult döntőben 31 mérkőzésen át tartó magyar veretlenség szakadt meg, ami egyben egy nehéz időszak kezdetét jelentette Grosics életében.
"1952-ben még a legjobbak szerepeltek az olimpián, mert a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség 1956-ban szabályozta le, hogy csak utánpótláskorúak szerepelhetnek a nyári játékokon, így a Helsinkiben aratott diadal rendkívül értékes. Ennek ellenére már akkor is a világbajnokság volt a sportág csúcsa. Életem legfájdalmasabb emléke az 1954-es berni vb-döntő, elsősorban azért, mert ez azon ritka esetek egyike, amikor nem az ellenfél nyert, hanem mi vesztettünk."
Amellett, hogy maga sem tudta feldolgozni a berni kudarcot, kémkedéssel és hazaárulással vádolta meg az Államvédelmi Hatóság. A börtönt éppen hogy sikerült elkerülnie, de egy évre eltiltották a játéktól, ennek ellenére a következő két világbajnokságon (1958, 1962) már ismét ő őrizte a magyar válogatott hálóját.

 


"Ha az 1954-es döntőben nyer a magyar csapat, akkor az én életemben nem következett volna be 1955: egy 13 hónapig tartó ÁVH-s eljárás kémkedés gyanújával, ami nagyon nehéz időszak volt. Akkor két évig nem kerülhettem be a válogatottba. '49-ben sem lehettem válogatott, ugyanúgy az ÁVH épületében, az Andrássy út 60-ban kötöttem ki, mert disszidálni akartam, de megbuktunk" - nyilatkozta az Origónak egy 2009-es interjúban.
A Honvédba nem térhetett vissza, Tatabányán állhatott újból kapuba, ő az első tatabányai labdarúgó, aki szóhoz jutott a legjobbak között. 1963-as búcsújáig 390 élvonalbeli mérkőzésen védett, ezalatt három bajnoki címet szerzett. A nemzeti csapattól nyolcvanhat válogatottság után, 1962 őszén a jugoszlávok elleni meccsen búcsúzott. Hatszor a világválogatottba is meghívták.

 

 A Fekete Párduc becenevet jellegzetes fekete mezéről, illetve kiváló reflexekkel párosuló, ruganyos mozgásáról kapta. Legfőbb erényének azonban azt tartották, ahogy korát megelőzve képes volt a védelem irányítására, s a játékkal együtt élve - olykor a kapuját messze elhagyva - szinte negyedik hátvédként szerelt és indította a csapattársakat. "Örök tartalékja", Gellér Sándor saját elmondása szerint annyira szerette és tisztelte Grosicsot, hogy rendszeresen kipucolta a cipőjét.
Fájlalta, hogy nem juthatott el a századik válogatottságig, úgy vélte, politikai okokból állították félre, mint ahogy az aktív játékkal is idő előtt hagyott fel. "A chile-i világbajnokság előtt megegyeztem a Tatabánya vezetőjével, hogy a vb-t követően a Ferencvárosban folytatom pályafutásomat. Ők bele is egyeztek, de én éppen a világbajnokságon a csehszlovákok elleni meccset követően kaptam az üzenetet, hogy az állami vezetők nem engedélyezik átigazolásomat, és maradnom kell Tatabányán. Erre bejelentettem, hogy befejezem. De ma már nem titkolom, később ezt nagyon megbántam" - nyilatkozta a Népszavának egy 2007-es interjúban.

 

 Visszavonulása után edzőnek állt, 1963-ban Tatabányán, 1964–1965-ben Salgótarjánban, 1966-ban a KSI-ben dolgozott, 1966 és 1968 között pedig Kuvaitban volt szakfelügyelő és szövetségi edző. 1969-től 18 esztendőn át állt a Budapesti Volán és a Volán SC élén, egyesületi elnökként vonult nyugdíjba.

A legendás kapus Kő András 2007 decemberében megjelent, A Grosics című riportkötetében idézte fel életének fontos állomásait és tapasztalatait. "Nagyon sok örömben volt részem, s ez tart életben. Csakhogy az én életem és pályafutásom elég sokszor fordult reménytelen irányba. Kemény iskola volt ez az idő. Aztán az Isten mindig felemelt, és tovább mehettem a kikövezett úton" - emlékezett a legendás kapus.
Grosics Gyulát az elmúlt években többször kórházban ápolták, bevallása szerint három szívinfarktus érte, az egyiknél, amikor elesett, eltört a bordája, majd többször kilyukadt a tüdeje. Családja csütörtökön közölte az MTI-vel, hogy a szokásos kontrollvizsgálatot követően ismét kórházban ápolják. A család tájékoztatása szerint pénteken 11.20-kor, álmában érte a halál. A tatabányai stadion 2011 óta az ő nevét viseli, Budapesten a XI. kerületben iskolát, Gyulán pedig labdarúgó-akadémiát neveztek el róla.

Grosics Gyula: Az Aranycsapattal fekszem és ébredek

Már több mint fél évszázada, hogy az Aranycsapat vereséget szenvedett a berni világbajnoki döntőben, ám a magyar válogatott legendás kapusát, Grosics Gyulát máig nem hagyja nyugodni, hogy a világ akkori legjobb csapata 3-2-re kikapott a németektől. "Ha lehetne, visszacsinálnám" - vallotta be egy hatalmas sóhajt követően a Fekete Párducként világhírűvé lett játékos, akit szülei papnak adtak volna, s talán épp ezért volt ő az első kapus, aki fekete mezt öltött magára. A tavalyi műtétek és betegségek után láthatóan újra életvidám Grosics Gyula máig nagyon büszke, hogy tagja volt az akkori idők legjobb csapatának, s amikor ma, 83 évesen labdarúgó-mérkőzést lát, arra gondol, hogy legszívesebben beállna a kapuba.

A budapesti Grosics Gyula Általános Iskolában 15 újbudai kötődésű sportolót és edzőt tüntettek ki, s a csütörtöki ünnepségen megjelent az intézmény névadója is. Amikor az Aranycsapat legendás kapusa belépett a sportiskola tornatermébe, az összegyűlt diákok óriási örömujjongásban törtek ki, amikor pedig távozni készült az ünnepélyről, nem engedték el egykönnyen - a 83 esztendős legenda legalább 100 autogramot osztott ki az iskolásoknak.

- Mindig ilyen nagy örömmel fogadják a gyerekek? - kérdeztük Grosics Gyulát.
- Jó pár éve járok ide, az összes iskolai ünnepségen részt vettem, aztán sor került a névadóra. Néhány évtizeddel ezelőtt még álmomban sem gondoltam volna, hogy 2008-ban iskolát neveznek el rólam, s hogy a kisgyerekek rajongásig odalesznek értem. Jólesik ez. Ha volt balsiker a pályafutásom alatt, akkor a gyerekek szeretete ezt feledteti velem.
- Immáron 57 éve lett olimpiai bajnok Helsinkiben, 56 éve volt a 6:3, és 55 éve a berni világbajnoki döntő. Milyen gyakran gondol vissza ezekre az időkre?- Ha lenne bennem olyan szándék, hogy néhány mérkőzést, eseményt, utazást, a látott világot el akarnám felejteni, ez akkor sem sikerülne, mert este, ha lefekszem, akkor a labdarúgással, az Aranycsapattal alszom el. Reggel, ha felkelek, akkor vele ébredek. Ma már gondolatban végigélem azokat az éveket. Minél idősebb leszek, mindig több és élesebb emlék jut az eszembe. Kisgyerekkoromból is feltűnnek olyan események, amikre soha nem gondoltam, de most újra előjönnek. Kívánom minden sportolónak, de különösen a labdarúgóknak, hogy idősebb korukban nekik is legyenek emlékeik, melyekre vissza lehet gondolni. Amikor labdarúgó-mérkőzést nézek, legszívesebben a következő pillanatban beállnék a kapuba, annak ellenére, hogy tudom, ez fizikailag megoldhatatlan. A sportolók életét, különösen a fiatalságukat a sporttal járó fáradtság és lemondások, s az ebből következő eredmények és sikerek töltik ki, 15-20 éven keresztül egészen biztosan. Az ekkor szerzett rengeteg élmény, a világ megismerése éppen elég és maradandó emléket nyújt. Én nagyon gazdagnak érzem magam. Egy dologra nagyon büszke vagyok, hogy tagja lehettem annak a csapatnak, amely a maga korában hosszú időn keresztül a világ legjobb csapata volt.
- Ha egy meccset kiválaszthatna és megmutathatná a gyermekeknek, melyik lenne az?- Jaj-jaj, van egy pár, amit magam is szívesen végignéznék. Nem tudnék kiválasztani egyet-kettőt. Négy és fél éven keresztül veretlenül játszottunk. A legfontosabb mérkőzésen, az '54-es világbajnokság döntőjében sajnos vereséget szenvedtünk. És nem is a vereség fáj, hanem az, hogy nem mi lettünk világbajnokok. Olyan sportoló még nem született, aki ne szenvedett volna vereséget, mint ahogy nekünk is kijárt egy vereség, csak a legrosszabbkor jött.
 - Hogy kaphatott ki ez a csapat?- Történt néhány váratlan dolog, ami befolyásolta a csapat játékát, formáját. Az uruguayiak elleni hosszabbításos elődöntő után lekéstük a vonatot és hajnalban értünk vissza a szállásra, nagyon megterhelő nap volt. A téren, ahová a szállodai ablakok nyíltak, minden évben július első szombatján népünnepélyt tartottak, ami azt jelentette, hogy fúvós zenekarok, dalárdák vonultak föl, ezért nem tudtunk aludni a döntő előtti éjszaka. Amit pedig végképp nem terveztünk, hogy végig esett a mérkőzés alatt. A pálya csúszós, sáros volt, ezt a németek jobban bírták, már csak azért is, mert könnyebb ellenfelek ellen kerültek be a döntőbe. Ha lehetne, visszacsinálnám.

- Ha az Aranycsapatra gondol, akkor ma is ez jut az eszébe, nem a megannyi siker?- Főként ez a berni döntő jut eszembe, mert pályafutásomnak ez a legfájóbb pontja. Felülírja még a 6:3 feletti boldogságot is. Számomra óriási tragédia volt az a nap, az a mérkőzés. Nagy csalódást okoztunk a magyaroknak, határon belül és kívül is. A világban is úgy szerepelt a magyar válogatott, mint annak a világbajnokságnak a biztos győztese, így mindenkit váratlanul ért a vereség. A mai napig nem tudok megküzdeni ezzel.
- Minden másképp alakult volna, ha megnyerik a döntőt?- Ha ott nyer a magyar csapat, akkor az én életemben nem következett volna be 1955: egy 13 hónapig tartó ÁVH-s eljárás kémkedés gyanújával, ami nagyon nehéz időszak volt. Akkor két évig nem kerülhettem be a válogatottba. '49-ben sem lehettem válogatott, ugyanúgy az ÁVH épületében, az Andrássy út 60-ban kötöttem ki, mert disszidálni akartam, de megbuktunk.
 - Mikor jött el az az idő, amikor már legendaként beszéltek az Aranycsapatról?- A hetvenes években vált legendává az Aranycsapat, a világon mindenhol, ahol játszottunk, a csapatnak óriási sikere volt. Amikor már befejeztem a labdarúgást, nagyon sok helyre eljutottam, és még mindig éreztem, hogy az Aranycsapat játéka mennyire megnyerte a közönség tetszését. Egy ország labdarúgásában 100 évente, ha egyszer előfordul, hogy 4-5 világklasszissal rendelkező csapat alakuljon ki és érjen el olyan sikereket, amilyeneket mi elértünk. Nem is tudok még egy ilyet. Ott vannak például a brazilok, akiknél nagyszerű a futball és mindig a világ élvonalába tartoztak, de egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy négy világklasszis játsszon a csapatukban, mint nálunk Puskás, Kocsis, Bozsik és Hidegkuti. Kiemelkedő képességű játékosok voltak - élükön Puskás Öcsivel -, akik nagy részben járultak hozzá a csapat szerepléséhez, de a kiegészítő játékosok is nagyon komoly játékerőt képviseltek, maga a csapat volt világklasszis és olyan eredménysorra képes, amely nem ismételhető.
- Ha a csapat tagjai a nyolcvanas években születtek volna, most mire lennének képesek?- Tudom, hogy sem technikailag, sem taktikailag, sem játékrendszer vonatkozásában nem hasonlítható össze az akkori és a mostani futball, de hitem és meggyőződésem: az Aranycsapat most is, ugyanolyan eredményekre lenne képes, mint akkor. A játéktudást nem lehet elvenni, azt csak alkalmazni kell az adott helyhez, időhöz és körülményekhez.
- A magyar kapusok még ma is jónak számítanak nem csak a fociban, de más sportágban is - kapusnemzet lenne a magyar?- Nem hiszem, hogy ezt így ki lehetne jelenteni, de az igaz, hogy minden labdajátékban, ahol kapura játsszák a játékot, mindig akadtak Európa- és világklasszis kapusaink. Ehhez a poszhoz kell egy különleges adottság, ami talán nem minden országban van meg ennyi sportolóban.
- Figyeli a magyar focit, követi az eredményeket?- Hogyne figyelném. Számomra a magyar labdarúgás nem azért jelent problémát, merthogy a játékosaink technikailag nem lennének képesek kiemelkedő teljesítményre, hanem azért, mert óriási fogyatékosságaik vannak a fejükben és a szívükben. Olyan tartozékokban, amelyeket nem lehet tanulással pótolni. Adott a tehetség, a helyzet, a lehetőség, minden adott ahhoz, hogy a magyar reménységek sokkal jobb eredményeket érjenek el, mint manapság teszik.

 


- Mégis, sokak szerint megmozdult mostanában valami.- Várjunk még egy kicsit, egy-egy eredményből nem vonok le messzemenő következtetéseket. Hogy egy ország labdarúgása dicsérhető legyen, ahhoz hosszabb időszak alatt kell teljesíteni. Van a mai magyar labdarúgásban is négy-öt-hat tehetséges játékos, de idő kell, hogy bizonyítsanak
- A játékosokon vagy az edzőkön múlik a siker - vagy annak a hiánya?- Kizárólag a játékosokon múlik, és nem a válogatottban, hanem a klubcsapatban mutatott hétköznapi munkájuk és hozzáállásuk döntő. Egy sor olyan morális feltétel van, ami hozzásegíti a játékost a sikerekhez. Nekem itt vannak hiányérzeteim, mert tényleg sok tehetséges labdarúgó van, nagyszerű technikával a pályán. Inkább a körülményekre kellene sokkal nagyobb figyelmet fordítani. Megtiszteltetés egy labdarúgó számára, hogy istenadta tehetségéből eredően komoly eredményeket tud elérni, és ezzel meg kell tisztelje a nézőket.  A magyar labdarúgás mai állapotát visszajelzi a pályákon a lelátók látványa. Ilyen teljesítménnyel nem lehet kicsalni a nézőket, de nem akarom minősíteni a labdarúgást.
- Ön közelről szemlélte az elmúlt 50 évet - mi változott, mikor volt a fordulópont?- Ez egy több évtizedes folyamat, szerintem 1970-ben kezdődtek a magyar labdarúgás problémái, olyan kísérőjelenségekkel, mint például - ki kell mondani - a bundák sorozata. Azt mondja a focista, minek készüljek, úgyis megbeszéltük már az eredményt. A másik, hogy pénzközpontúvá vált a labdarúgás is, mint oly' sok más emberi tevékenység. Főleg a nyugati profi világban hihetetlen nagyságrendben osztogatják az - egyébként arra érdemes - játékosoknak a pénzt. Nálunk azért ez nem egészen így van, de vannak más szempontok is. A labdarúgásban a nemzetközi sikerek egy egész nemzet sikerei, ezt azért tudomásul kellene venni, és ennek szellemében kellene hozzáállni a mérkőzésekhez.
- Most akkor újabb 50 évet kell várnunk egy magyar Aranycsapatra?- Valószínűleg. A mai generáció nem hiszem, hogy képes olyan eredményekre, mint Puskásék. Persze lehet, máshogyan lesz, mert holnap megszületnek a jövő világbajnokai - ha ők is így akarják, és ez utóbbin van a hangsúly.

Grosics Gyula (Fekete Párduc) az Aranycsapat tagja

Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc (csapatkapitány), Czibor Zoltán

Grosics Gyula legfontosabb szerzett érmei

• Olimpiai játékok, arany: Helsinki, 1952
• Labdarúgó világbajnokság, ezüst: Svájc, 1954

Grosics Gyula sikerei, díjai és kitüntetései

• 1952 az Év sportolója,
• 1959 az Év labdarúgója,
• Hatszor választották be az aktuális év világválogatottjába,
• Négyszer jelölték Aranylabdára, s mind a négy alkalommal a legjobb tíz között szerepelt,
• 1995 MOB olimpiai érdemrend,
• 1999 beválasztották a világ valaha élt tíz legjobb kapusa közé,
• A Dorogi FC Örökös Tagja, (1999)
• Dorog város díszpolgára, (2001)
• Szent István-díj, (2007)
• Magyar Szabadságért díj, (2008)
• Prima Primissima-díj, (2009)
• Budapest díszpolgára (2009, nem vette át)
• 2008 novemberében a kelenföldi Budai Sport Általános Iskola felvette a nevét
• 2009. májusában megalakul a róla elnevezett Grosics Gyula Katolikus Labdarúgó Akadémia
• Dorog, Tatabánya, Budapest XI. kerülete díszpolgára,
• Grosics Gyula Gyermektorna a Sportiskola SE szervezésében,
• Felcsúti Labdarúgó Akadémia tiszteletbeli elnöke,
• 2009 az FTC leigazolt labdarúgója,
• A Nemzet Sportolója, (2011)

Tisztelt Gyászoló Család!
Az egész nemzet, és azon túl is szerte a nagyvilágban oly sokan tudták, látták, hogy Grosics Gyula sportemberhez illő méltósággal vívja harcát a rátörő betegségekkel. Szorongva drukkoltunk neki mindannyian - és most fájó szívvel értesültünk elvesztéséről.
Nagyszerű sportoló, felejthetetlen ember ment el személyében.
Vele kezdődött a nemzet legendássá vált Aranycsapata.
Minden szurkoló tudja, ha a kaput biztos kezű kapus védi, az a többiekre is jó hatással van: tartást ad a csapatnak. Ilyen volt Grosics Gyula is. A gólokat lövő, csillogó futballsztárok mellett nemcsak bravúros védéseire volt szükség: pótolhatatlan volt nyugalma, higgadt, olykor fanyar derűje, humora.
Részese volt nagy győzelmeknek és egy soha földolgozni nem tudott kudarcnak is. Szívvel-lélekkel labdarúgó volt, megjárta a sportolók paradicsomát és poklát - és közben tudott magasabbra nézni, túllépni azon a világon, amely hajlik arra, hogy az ember értékét csak a sikereivel mérje.
Szerencsés volt, mert akkor élt, amikor a magyar labdarúgás legnagyobb csillagai egy csapatban játszhattak. Balszerencsés volt, mert olyan korba született, amelynek történelme, politikai változásai nemcsak tehetsége kibontakozásában akadályozták, hanem emberségében is korlátozni akarták. Végletek között kellett megtalálnia személyes élete egyensúlyát. A szülői házból hozott keresztény hite túlsegítette élete nehéz pillanatain.
Úgy hiszem, boldog ember volt, mert a sikert nemcsak az eredménnyel, hanem a maga emberi teljesítményével is mérte. Ezt éreztem akkor is, amikor egyszer Csornán vele és Buzánszky Jenővel beszélgethettem. Hitről, nemzetről, emberségről, sikerről, kudarcról - és a fociról.
A fájdalmas búcsúban az egyetlen vigasz, hogy ismerhettük, szerethettük, együtt lehettünk vele. Azzal a lelki békével kell gondolnunk rá, amellyel ő elfogadta a Teremtő akaratát.
Gyászukban Önökkel vagyok, fogadják részvétemet!
Budapest, 2014. június 15.
    Áder János
- See more at: http://magyarhirlap.hu/ader-janos-megemlekezett-grosicsrol#sthash.edsdoZYw.dpuf

 

Tisztelt Gyászoló Család!
Az egész nemzet, és azon túl is szerte a nagyvilágban oly sokan tudták, látták, hogy Grosics Gyula sportemberhez illő méltósággal vívja harcát a rátörő betegségekkel. Szorongva drukkoltunk neki mindannyian - és most fájó szívvel értesültünk elvesztéséről.
Nagyszerű sportoló, felejthetetlen ember ment el személyében.
Vele kezdődött a nemzet legendássá vált Aranycsapata.
Minden szurkoló tudja, ha a kaput biztos kezű kapus védi, az a többiekre is jó hatással van: tartást ad a csapatnak. Ilyen volt Grosics Gyula is. A gólokat lövő, csillogó futballsztárok mellett nemcsak bravúros védéseire volt szükség: pótolhatatlan volt nyugalma, higgadt, olykor fanyar derűje, humora.
Részese volt nagy győzelmeknek és egy soha földolgozni nem tudott kudarcnak is. Szívvel-lélekkel labdarúgó volt, megjárta a sportolók paradicsomát és poklát - és közben tudott magasabbra nézni, túllépni azon a világon, amely hajlik arra, hogy az ember értékét csak a sikereivel mérje.
Szerencsés volt, mert akkor élt, amikor a magyar labdarúgás legnagyobb csillagai egy csapatban játszhattak. Balszerencsés volt, mert olyan korba született, amelynek történelme, politikai változásai nemcsak tehetsége kibontakozásában akadályozták, hanem emberségében is korlátozni akarták. Végletek között kellett megtalálnia személyes élete egyensúlyát. A szülői házból hozott keresztény hite túlsegítette élete nehéz pillanatain.
Úgy hiszem, boldog ember volt, mert a sikert nemcsak az eredménnyel, hanem a maga emberi teljesítményével is mérte. Ezt éreztem akkor is, amikor egyszer Csornán vele és Buzánszky Jenővel beszélgethettem. Hitről, nemzetről, emberségről, sikerről, kudarcról - és a fociról.
A fájdalmas búcsúban az egyetlen vigasz, hogy ismerhettük, szerethettük, együtt lehettünk vele. Azzal a lelki békével kell gondolnunk rá, amellyel ő elfogadta a Teremtő akaratát.
Gyászukban Önökkel vagyok, fogadják részvétemet!
Budapest, 2014. június 15.

Régi játszótársak - Jancsika Károly

 





A BVSC-nevelésű betonkemény védő a Volán SC-ből került a szentendrei Kossuth KFSE csapatába. 1978-s leszerelése után a 22-s Volánhoz került, egy évvel később igazolt a Ferencváros csapatához.

Akcióban

A Fradiban hét idény alatt 179 mérkőzésen 2 gólt rúgott.

 

A Ferencváros csapatában

Az 1986-os évben rövid időre a Volánhoz került, ahonnan fél idény után Siófokra igazolt tovább.

 

A Siófokban

Majdnem két teljes idényt tölt el a Balaton partján, ahonnan a svédországi Södertalje csapatához igazol. Itt fejezte be játékos-pályafutását 1990-ben.
Jancsika Károly egyszeres magyar válogatott és egyszeres olimpiai válogatott, mindkettő az 1983-as évben történt.

 

Az olimpiai válogatott csapatképén

A Ferencvárossal egyszeres bajnok, kétszeres ezüstérmes, és egyszeres Magyar Kupa (MNK) nyertes.
Jancsika mára teljesen eltávolodott a labdarúgástól, Las Vegasban krupiéként dolgozik.

Régi játszótársak - Dr. Izsó Ignác

Izsó Ignác tizenhárom éves korában kezdett focizni Angyalföldön, tizennyolc éves korában mutatkozhatott be a felnőttek között. Mindezt úgy, ahogy akkoriban elég ritka volt: a tartalékcsapat kihagyásával egyből az ifiből került a nagyok öltözőjébe.

 

Egy Izsó gól a hetvenes évekből

Ihász Antal, aki akkor a Vasas utánpótláscsapatainak volt a felelőse, 1974-ben így vallott Izsóról:

-Tizenkét éve dolgozom a Vasas utánpótlásedzőjeként, de ilyen szorgalmas tanítványom még nem volt, mint Izsó. Semmit nem kellett kétszer elmondani neki és mindig hallgatott tanácsaimra.

Tizenhárom szezont töltött el a piros-kékeknél, ezalatt 285 bajnoki találkozón 86 gólt szerzett.

 

Izsó lendületben

A Vasassal egyszeres magyar bajnok, kupa ezüstérmes és KK (Közép-európai Kupa) győztes, kétszeres Magyar Kupa (MNK) győztes és bajnoki bronzérmes.

 

A bajnokcsapatban, az alsó sor közepén

Izsó 9-szeres ifjúsági- és 14-szeres utánpótlás-válogatott volt. 1976 és 1982 között a felnőtt válogatott mezét 5 alkalommal húzhatta magára és 2 gólt szerzett.

 

A válogatott csapatképén 1981 őszén, a felső sorban jobbról a második

Pályafutása végén – 1987-től – öt szezont Ausztriában játszott alsóbb osztályban.
Pályafutása befejezése után elvégezte a jogi egyetemet és doktori címet szerzett. Jogtudását azóta is jellemzően labdarúgó közegben kamatoztatja.  A Hivatásos Labdarúgók Kamarájának alapító tagja és jogásza is volt. Az MLSZ jogi bizottságának vezetőjeként a FIFA jogi bizottságába is beválasztották.

 

Dr. Izsó Ignác manapság

Régi játszótársak - Herédi Attila

Herédi Attila tizenhárom évesen kezdte a labdarúgást Újpesten. Húsz évesen mutatkozott be a felnőttek között, majd egy évig a Ganz Mávag másodosztályú csapatában szerepelt kölcsönben.

 

Herédi, az ifjú és tehetséges csatárígéret

1980-ban tért vissza a Megyeri útra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a liláknál benne találják meg a Belgiumba távozott Fazekas László utódját. Herédi későbbi hátvédmúltját figyelembe véve ma már furcsán hangzik, az Újpesti Dózsa csatársora igen gyakran a Herédi, Törőcsik, Fekete összeállításban játszott.

 

Évekig volt a lilák csapatkapitánya

1990-ig 253 bajnoki mérkőzésen 20 gólt szerzett. Az Újpesti Dózsával egy-egy magyar bajnoki címet, bajnoki ezüst-, és bronzérmet szerzett, háromszoros Magyar Kupa (MNK) győztes.

Harmadik kupagyőzelme, Herédi az alsó sor jobbszélén

1983/84-ben tagja volt a KEK negyeddöntős csapatnak, mi több, az Aberdeen elleni hazai mérkőzésen ő szerezte csapata második gólját.

 

Herédi kitör és belövi

Herédi csak egy évet kapott csatárposzton, az 1981/82-es szezonban először Szusza Ferenc irányítása alatt került védőként a csapatba, míg végül az 1983/84-es bajnoki idényben stabilizálta helyét jobbhátvédként Temesvári Miklós csapatában. Rendkívül kemény, harcos szellemű, sokoldalú játékos volt. Pont az Aberdeen meccs kapcsán nyilatkozta egyszer, a kapus és a beállós poszton kívül ő már mindenhol megfordult.

Öröm az Aberdeen elleni mérkőzés után, Herédi a kép közepén

1990-ben, évközben igazolt a finn Haka csapatához, ahol egy bajnoki bronzérmet szerzett.
Herédi 1985 és 1988 között öt alkalommal húzhatta magára a válogatott mezét, Mezey György számolt vele a bővebb világbajnoki keretben is, de végül egy sérülés miatt operálni kellett, így az 1986-os mexikói labdarúgó VB-ről lemaradt.
1987-ben megkapta az Év Játékosa díjat, továbbá az Újpest Örökös Bajnoka cím birtokosa.
Az aktív pályafutása befejeztével Herédi edzői pályára lépett. Többnyire utánpótlás-szakvezetőként tevékenykedett, de alacsonyabb osztályú csapatokon kívül volt pályaedző Újpesten és Pápán, vezetőedző Nyíregyházán és Tatabányán is.

 

Az alsó álló sorban, jobbról a negyedik

Jelenleg az NB3-as Jászapáti vezetőedzője.

 

Herédi Attila manapság